de Christophe
pour Christophe

Én is csatlakoznék Eszterhez, aki hétfőn kezdi a tavaszt, csak hogy nálam már két hete tavasz van és az éppen szállingózó hó és hideg sem tud már ezen változtatni. A februári CL is már tele van tavasszal. Én ott rontottam el, hogy két hete teleraktam a lakást nárcisszal. Folyamatosan virágoznak. Ez az én tavaszom, egyelőre. Lesz még majd virágom, virágom..

A skótok meg tényleg skótok. Nem ezért, persze, hogy nem, de egyszer csak huss, valami varázsütésre, elszállt minden. Keresem, hátha visszajön és tudok megint úgy érezni, mint még pár hete, de nem megy. Közben ő szenved. Nekem is kellene szenvedni, de nem tudok. Most utáljam magamat? Míg ő szenved és tervezget és álmodozik, addig én a tettek mezején járok, na ez az, azt hiszem, ahol elszakadt. Foltozni meg nem érdemes.

Ezt az írás dolgot elrontottam vagy mi, mert gondolták, pedig nincs énnekem rossz kedvem, sőt, minden abszolút-teljesen-totálisan-a legnagyobb mértékben megfelelő, jó és szép és vidám és változatlanul optimista.

Na, akkor lássuk. Pontosan egy hónapja vagyok városi lakos. Egy hónapja nem vagyok falusi és ez baromira hiányzik. És a Maszatról nem írok, mert csak bőgnék. Egy hónap kellett ahhoz, hogy úgy ahogy megszokjam a helyet; hogy ne féljek itthon egyedül (bevallani is szégyellem), hogy már kezdjem érezni, hogy ez most már otthon. Ami eddig nem volt, de rájöttem, hogy nem rossz, ha van, az a fogas. Kabátoknak. Meg is veregetem a vállamat, hogy régen nem mentünk át kabátraktárba, mert ott bizony fogasunk nem volt, viszont jól megvoltunk nélküle. Sokkal többször főzök, mint korábban és sokkal jobban is. Talán nincs bennem a drukk, a bizonyítási kényszer. Minden szombaton sütök egy sütit. Mindig gyümölcsös és mindig egyszerű. Nem magamnak, hanem a bettoppanóknak. Megvolt a múlt héten az első sörözés, elkezdtem az uszodát és tanulok grafikai dolgokat. A fényképezőt itt is sokszor előveszem, de negyed annyi ihletem sincs, mint falun volt. Jól érzem magam testben és lélelkben is, nincs pánik, nincsenek agyamentségek. Mindig van virág a vázában. Váratlanul olyan emberek bukkannak fel az életemben, akikre egyáltalán nem számítottam. Váratlanul csupa jó dologok történnek és nincs időm lábat lógatni, de kedvem sem lenne hozzá. Viszont -

nem akarom megszokni, hogy egyedül reggelizek és vacsorázok. Nem akarom megszokni, hogy egyedül bújok a takaró alá esténként és nem akarom megszokni, hogy mindent telepakolhatok a cuccaimmal és nem kell hely másnak a szekrényben sem. Nem akarom megszokni, hogy nem is olyan rossz egyedül. És úgy döntöttem, hogy nem is fogom.

Faeries, come take me out of this dull world,
For I would ride with you upon the wind,
Run on the top of the disheveled tide,
And dance upon the mountains like a flame.

 William Butler Yeats, The Land of Heart's Desire

Ma egy olyan pasit tudnék elképzelni, aki azt mondja, hogy akkor szedjük össze a még ősszel cserepekbe ültetett hóvirágokat, legyünk készek a szombati piacra. Piac után majd ebédeljünk valami kis helyi vendéglőben (a tengerpartot látom most magam előtt, tehát akkor ez a hely nem itt van, de most inkább csak pasit képzelek el, helyet nem, ok?). Aztán este húzunk el Sophie Ellis Bextor koncertre. Na, ez így elsőre jó is lenne. Legyen egy hatalmas sufnink (vagy oké, egyelőre csak neki, mert ez még az udvarlás fázis) tele régi cserepekkel, áskókkal és földes, koszos kesztyűkkel. Keresek egy ilyet. A francba, hogy miért nem ő keres egy ilyet és akkor nekem már milyen könnyű dolgom lenne. Ja.

Kőrisfa volt
első hűtlen szeretőm.
Táncot ropott
szélfútt szoknyában a dombtetőn
és engem is táncoltatott.

Tilos álom
volt első rossz barátom.

Messzi sejtelem volt
első adósom.
Semmit sem adott meg nekem.

Most ringat egy mohos csónak,
míg kártyát a teleholddal játszom.
Mit veszíthet? lég-ezüstöt.
Mit veszthetek? elmúlt ifjuságom.

WS, Rongyszőnyeg 124

Azt mooondta nekeeem az apukám, hogy miért nem akasztok le egy pasit a szögről, úgyis annyi van ott és ne lakjak már egyedül, milyen az már. Ja, szerintem is, ez csak így megy. Aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy még aznap írogatott egy srác arról a fényképes felrakós oldalról, ami itt a lap szélén balra van. A srác ááá, neem, de legalább valami, nem? Aztán meg ír a szkájpon egy másik, hogy keres egy ilyen nevűt, mint én, hja, mondom vagyunk egy páran, ha nem is annyian, mint a kovácspistik. Miután megbeszéltük, hogy nem én vagyok az, gyorsan még kért rólam egy képet. Amit persze nem adtam. Persze, hogyne, van a másszínűhajú, van, hogyne.

Én egy olyan munkahelyen dolgozom, ahol a cégcsoport alapítója születésének századik évfordulóját ünnepelve minden dolgozó (az egész világon kb tizennyolcezer) kapott egy digitális fényképezőt. És nem is akármillent! Ő a negyedig canon kis, egyszemélyes családomban. (ebből kettő eladósorban). Na, fogtam a kis gépet ezen a verőfényes (mert végül lett napsütés!) napon és elindultam könyvesbolt és piacra. A nagy gépet ilyenkor nem viszem magammal, ez meg simán belefér a zsebembe, legyen. Ahogy éppen a Templom utcában fényképezgettem, könyvesbolt után, ahol húúú - na, ezt majd máskor, szóval megyek a Templom utcában és akkor hallom, hogy "igen, és ebben a házban az Eszterházy.." és előttem állt egy eléggé bajszos, kinézetre hajléktalan és hihetetlen tudású nő. És akkor kezdődött az én mesebeli délelőtti, napfényes, évszázadokon át utazós, rácsodálkozós bő egy órám az ismeretlen hölggyel. Ha nem lennének képeim, ha nem emlékeznék minden szavára, azt hinném, hogy ez egy álom volt. Amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen távozott a Szent György utca napfényén át. Jó lenne még vele ilyen mesebeli, történelemben utazós találkozás. Ha nem bukkan fel újra az életemben, akkor is tudom, hogy hol kereshetem. De szerintem még felbukkan, ahogyan ma is, és keresni sem kell. Elég csak nyitott szemmel menni - nyitott szívvel járni.

Elég kellemes érzés úgy reggelizni negyed nyolckor, hogy juhé, hétvége van és a lakás kész passz. Ehhez mondjuk nem árt ötkor kelni és lábujjhegyen járni kb hétig, hogy az alattam lakó majd ne anyázzon, amikor a parkettám reccsenéseire riad. Az nem bíztató, hogy tiszta felhő itt minden, viszont legalább nem esik. Ja, meg úgy is kellemes érzés reggelizni, hogy itt figyelnek mellettem a boglárkák. Csak ilyen unalmasságokról tudok beszámolni. De este lesz sörözés.

Én még akkor is várlak
amikor már réges-régen itt leszel
- ilyen vagyok -
valahogy nem tudom
hinni a csodát
azt gondolom
ilyen csak két metaforában
történhet
fehér papíron kék
golyóstollal
- te ezt nem értheted -
gondolom én
és attól félek
hinnél nekem
és elmennél.

Boda Magdolna (akkor is várlak)

Tervezem a pici erkélyt és újra okosítom magam virágos témákban. Úgy számolom, hogy egy év múlva ilyenkor már a saját kertemet tervezgetem. Az már nem túl sok idő, addig már csak egyszer nyílik tulipán, egyszer érik cseresznye és egyszer lesz szőlőszüret. Na az lehet, hogy ház nem lesz a kert körül, de kert az lesz. Nem lesznek a közelben házak, esetleg egy-kettő, lesznek dombok, lankák és a közelben tó. Különben á, egyáltalán nem álmodozással telnek a napjaim, hanem teszek is érte; nem ülök ölbe tett kézzel, mert a sültgalam senkinek sem, ezt remélem mindenki tudja.
Ma vázába virág beszerzés is lesz. Most boglárka kedvem van, de ha arany áron mérik még mindig, hát, egye fene, akkor is. Ezek meg itt balra, nárciszok az ablakban. Lassan pedig teszek ki kankalinokat ládában, szerintem arra eshet még a hó is, nem? Vártam mi, a havat? Most meg, hogy munkából hazaérve is már világos van, hát a hátam közepére sem kívánom a hópelyheket.

Én emlékszem az újságra, amiben megírták, hogy meghalt Weöres Sándor. Emlékszem, hogy szinte minden este abból a három kötetes Weöres összesből kaptunk verseket az öcsémmel, amiből most én is, de már csak magamnak. A minap meg jött J. és azt mondja, te sírtál!, mire mondom én, ja, igen, éppen Weöres-t olvastam. Egy csomó minden nekem Weöres, de leginkább lelki társ. Ma 20 éve, hogy az az újság megírta.

Elgondolbolondol

WS, Átváltozások (részlet)
Kútbanéző, utolsó kötetéből

Ez, belőled ami az enyém,
az áram, a megfoghatatlan.
Mi lehet, hogy gyenge és kihagy
bennem, de mégis belőled van.

Azt mondják, a terhet
könnyebbség váltja fel.
Nem igaz. Minden nap
nehezebb a teher.

Károlyi Amy, Közel és távol
(Búcsú Weöres Sándortól, Requiem élőkért kötetből)

Ides lányom, most má eldönthetníd, hogy mit akarsz.. mondaná a mama. Persze nem arra, hogy azt fontolgatom, hogy kanapé és új objektív (az objektív árán három kanapét tudnék venni, csak az arányok kedvéért), hogy kiskocsi majd tavaszra vagy gyarapítás folyt köv. a leendő vendégház érdekében. Bár az összes álmot simán elviheti a gázszámla is. Azért én mégis itt szeretek élni, ahogy öregszem egyre inkább, akkor a vörösnél miért csoda, hogy ő is itt szeretne élni, viszont nála ez az ide vágyódás nem is korhoz kötött, pedig ő már benne van rendesen. Mondom neki, hogy meg van bódúva (ez is mama szó) de ű meg aszongya, hogy neki márpedig ez kell és jön. Nemsokára itt a március. Nem mondom, hogy történelem szigorlat előtti lázas izgalom van rajtam (ez volt a kedvenc vizsgám), de már biztosan érzem, hogy várom.

Voltam falun. A januárban az is jó, hogy ilyenkor már simán lehet beszélgetni a vetőmagokról meg, hogy mit hova ültetünk idén. Én meg kikuncsorgok magamnak egy kis helyet, áfonyának. Megpróbálkozok vele. Még jobb lesz majd oda járni, ha már lehet a kertben matatni. Ma köd volt és hideg. Itthon meg szépen bemutatkoztam a házmesternek, a szó rendes értelmében. Illedelmesen bekopogtam. Nagyon szimpatikus ember, pedig eddig semmi jót nem hallottam róla. Megismertem még egy lakót is, aki fiatal. Lassan egy hónapja élek ebben a házban, de ma találkoztam először itt lakókkal. Közben pedig minden nap eszembe jutnak a régi szomszédok, az utca, a ház és a Maszat. Minden áldott nap. És a hiánya egyáltalán nem enyhül.